A 21.sz. kéktúra útvonalunk kutyánk, Kormos nyüszítésével kezdődött. Hajnali 5 óra magasságában elkezdett nyüszögni, ami felvert bennünket. A tervezett 6 óra helyett egy órával beljebb voltunk. A kutya elcsendesítése után tanakodni kezdtünk. Melyik irányba induljunk Sirok-Mátraháza, vagy fordítva Mátraháza-Sirok. Az előbbiben van a több emelkedés, mely fárasztóbb de jobban kíméli a lábat . Az utóbbinál pedig a jelentős lejtés reménye kecsegtetett. A busz sem volt mindegy. Az autót vagy Sirokon, vagy Mátraházán hagyjuk. Sirokról több busz megy fel, míg lefelé 15:15-kor és kicsivel 19:00 előtt indult a két szóba jöhető járat. Mind a kettővel megbékéltünk volna, de nyilván a korábbi jobb.

Az út alapvetően rendben volt. Egyedül a köd jelenléte és a négy számjegyű „utak” minősége hagyott némi kívánnivalót maga után. Sirok központjában, a Coop parkolóban hagytuk a kocsit és futva indultunk lefelé, a 2.6 kilométerre lévő elhagyott siroki vasútállomáshoz, ahol az első pecsétet beszereztük.

Az úton egy kicsit tovább kocogva értük el az erdőt. Jobbra rákanyarodva a kéktúra erdei ösvényére előbb cserjésen keresztül vezetett az út, ami utána egyre inkább átadta a helyét a lombos erdőnek. Eleinte ködben és nedves fűben haladtunk, de hamar felülemelkedtünk a ködön a ragyogó őszi napsütésbe. A gerinc első alacsonyabb csúcsa a Kalapos-tető, aminek az észak-keleti oldaláról szép kilátás nyílt a ködbe burkolódzó Sirokra és a Tarna-patak völgyére, amiből csak a siroki vár kandikált ki.

A Kalapos-tető után végig szép kilátásban lehet részünk a Mátra északi lejtőire, illetve szemünk jobb sarkából folyamatosan láthatjuk Kékestetőt és a tévétornyot. Eleinte nem is a folyamatosan emelkedő gerinc adta fel a leckét, hanem a jó néhány kilométeren át tartó sáros, latyakos erdészeti út. Itt Márti és én is megmerültünk, egyedül Ági vészelte át a csúszkálást szárazabb lábbal. Ami azonban igazán érdekes volt, hogy láthattunk egy muflon párt.

Később maga a gerinc adott némi bosszankodásra okot. Leginkább egy hullámvasúthoz lehetne hasonlítani, amely kisebb emelkedőkkel és lejtőkkel megspékelve folyamatosan törekszik a tetőpont felé. Igazán megkapó látvány a Gazos-kövön fogadott bennünket, amikor a völgyekben ameddig a szem ellátott megmaradt a köd. A másik szép kilátás a Szederjes-tető volt, ahonnan már egészen jól ki lehetett venni a tévétorony körvonalait. Véleményem szerint az Oroszlánvár megmászása a túra legmeredekebb és legkényelmetlenebb része, a túrázót szorosan körbe ölelő cserjés miatt. A Szár-hegyről pedig szép kilátás nyílt Markaz községre és a víztározóra, valamint a visontai hőerőműre.

A Szár-hegyről leereszkedve a Hármashatár pecsételőhöz érkeztünk. Itt vált ketté kis csapatunk. A 15:15-ös busz elérése kérdésessé vált, ezért előre kellett szaladnom, hogy biztosan elérjem a buszt Mátraházán. Ha a lányok esetleg lekésik, akkor én fél hatra már fent vagyok értük Sirokról autóval és indulhatunk is haza Mátraházáról.

Csoki és fornetti után autókulcs, pénz, jogsi, bankkártya ellenőrzést követően elrobogtam. Az út eleinte enyhén lankás volt és az egyetlen nehezítést a hegy oldalába taposott gyalogösvény természete jelentett. Ezt ugyanis lejtősre taposták ki a lelkes túratársak. Az első két kilométer viszonylag gyorsan eltelt, de a disznőkői szép kilátás után már nehezebben lehetett futni rajta. A két pár száz méteres nyergen nagyobb sebességre kapcsoltam, de felfelé néhány tíz métertől eltekintve nem futottam. Az út egyébként kimondottan köves, tele hegyes és éles kavicsokkal, valamint megjelentek a jó idő örömére kirajzott túrázók is. Ettől a ponttól kezdve gyakorlatilag 5 percenként találkoztam kisebb-nagyobb csoportokkal, kiránduló kisgyermekes családokkal. Kétségtelenül a túra legizgalmasabb részét a Sas-kő „megmászása" jelentette. A kő keleti oldalára sziklákon lehet felkapaszkodni, de később rájöttem, hogy harminc méterrel odébb a délnyugati oldalon sokkal könnyebben fel lehet rá jutni. Mindenesetre a kilátás szép volt és megnyugtató volt a tévétorony karnyújtásnyi közelsége.

A Sas-kőtől már tényleg nem kell sokat menni és ott vagyunk a Kékestetőn. Egyszerre vásári forgatagba csöppentem. Mindenfelé emberek és kutyák. Kötelező fénykép a piros-fehér-zöld 1014-es sziklánál és már robogtam is lefelé a füves sípályán. Az emberek tömegétől és a borzasztóan unalmas két kilométeres lejtőtől eltekintve kedélyesen kocogtam be Mátraházára. Bőven volt időm a 15:15-ös buszig, így bevettem magam a megdöbbentően igényes, tiszta, fűtött és étteremmel (nem resti kocsma!) rendelkező mátraházi buszpályaudvarra. Itt átöltözés, nyújtás, majd alkoholmentes sör hiányában egy tonik és a fényképek feltöltése illetve a túra feltöltése a Polar Flowba következett. Márti és Ági is hála Istennek elérte a buszt és bőven idő előtt, békességben, megelégedve és büszkén buszoztunk vissza Recsken keresztül Sirokra felvenni az autót a Coop parkolóból.

Észrevételek a túrához:

A túra rendkívül jól jelzett. Megdöbbentő mennyiségű tábla, turista jelzés segítette a tájékozódást. Itt nagyon nehezen fog eltévedni bárki.

A túra meredek. A sok fel-le miatt pedig néha idegőrlő. Amennyire én meg tudom ítélni, egy nem igazán aktív életet élő honfitársunknak elsőre talán nagy megterhelés. Aki azonban rendszeresen mozog, annak bőven tartogat izgalmas kihívásokat.

A túrán sok a szép kilátás. Mivel gyakorlatilag gerinctúráról beszélünk, ezért sok lehetőség van szétnézni és fényképeket készíteni. Ez mindenképpen hatalmas pozitívum.

Az első relatíve hosszabb teljesítménytúránkra (38 km) csodálatos októberi időben került sor. Már jó előre lehetett látni, hogy ragyogó idő lesz. Lelkesen és tettre készen vágtunk neki a túrának. Szállásunk egy hajdúbagosi jó ismerősünk bogácsi vendégházában volt – ezúton is nagyon köszönjük nekik a lehetőséget – így az elsők között rajtolhattunk el.

A cserépfaluról induló túra egy domboldalon át vezetett át Cserépváraljára, ahonnan a Mangó-tetőt megkerülve érkeztünk meg az első ellenőrző ponthoz. A pont a híres kaptárkövek egyikének lábánál fekszik. A kő mellett a meredek csapáson felkapaszkodva szép panoráma nyílott a Bükk déli lábának alföldi kifutására.

Utunkat a Lator-patak völgyében folytattuk tovább, amely két kisebb tisztáson át vezetett bennünket. Itt különösen nagy volt a stressz, hogy a lucskos fűben a cipők ne ázzanak el, megpecsételve ezzel a túra további részét. Az út kellemes lejtésű és emelkedésű szép őszi erdőben vezetett.

Az első igazán érdekes látvány a Hideg-kút laposa volt, ami egy máig használt legelő. Az erődből kiérve a lankás, facsoportokkal tarkított nagyobb tisztás szemet gyönyörködtető volt. Az idő viszont egyre csípősebb lett. A patakvölgy egyébként sem volt valami meleg, de a fagyzugos mélyedésekkel teli réten hamar átfáztunk.

Pulóver felvétele és egy kis eltévedés után végre a nap is teljes erővel kisütött és a reggeli ragyogó napsütésben túrázhattunk tovább. A Perpác-rétet hibátlan napsütés ragyogta be és a fényképek mindenféle szűrő nélkül szemet gyönyörködtetőek lettek.

A Hór-patak völgyét követve jutottunk el a 3. ellenőrző ponthoz, ami a Less Nándor emlékkő volt. Ez utóbbit sajnos nem néztük meg (csak most a térképet böngészve látom, hogy ott volt), de egy hagymás zsíros kenyeret majszolva bámultuk az Ódor-vár meredek oldalát, ami arra várt, hogy megmásszuk.

Az Ódor-várat először egy dózer úton megkerültük, majd a Kis-rétnél kezdődő kaptatón megmásztuk. A meglehetősen meredek emelkedő leküzdése után az Ódor-várhoz már könnyebb erdészeti út vezetett. A 4. pecsét beszerzése után hátra arc és lassan tovább emelkedtünk a Tábor-hegy mellett. Itt a csúcs közelében erdőirtáshoz értünk, ahonnan szépen be lehetett látni a Bükk észak-keleti lankáit.

A Tábor-hegyet elhagyva a túra legszebb, de furcsa mód legegyhangúbb részéhez érkeztünk. A Várkúti turistaházhoz vezető 8 kilométeres gerinc úton az úgynevezett Török-úton haladtunk. Itt jobbról végig láthatóvá vált a Bükk tőlünk északabbra fekvő magasabb vonulata a helyt-helyt kibukkanó sziklás részekkel, balról pedig az őszi szórt fényben pompázó lombos erdő. Az út kellemes, lankás, sok futási vagy éppen pihenési lehetőséget kínál.

A szembe sütő nap fényében értünk a Kövesdi-kilátóhelyhez, ahol hunyorogva vetettünk egy pillantást a déli oldal erdeire. A Várkúti turistaházat elérve a Kónya-patak medrében ereszkedtünk alá Noszvaj irányába. Az Attila-kút kis tavának láttán magabiztosak lettünk, mert leesett, hogy három éve felbicikliztünk Noszvajból kisfiammal a forráshoz. Összeszedve erőnket elértük Noszvajt, majd jellegtelen cserjésen átkelve elértünk a GSM toronynál lévő ellenőrző ponthoz.

Innen leereszkedve a fényviszonyok tökéletesek lettek és az idő is annyira felmelegedett, hogy kényelmesen érezhettük volna magunkat. Volna. A lábunk fájt és az erő is a végét járta. Cserébe kárpótolt a látvány. Számomra a legszebb része volt a túrának, amikor Bükkzsérc felé ereszkedtünk. Itt az őszi földmunkákat éppen befejező traktorok, a szántóföld, a távolban feltűnő bükkzsérci református templom és az őszi erdők látványa egymásba simult. A természetes és a megművelt környezet egyaránt a legszebb arcát mutatta.

Bükkzsércen keresztül vezető út után a Nyomó-hegy magaslata maradt hátra, ami után már biztosan Cserépfalu következett. A Nyomó-hegy legendája azonban szelíd mesévé vált. Az esős időben bizonyára járhatatlan emelkedő, szárazon csupán egy kicsit csúszós volt a portól, de semmi több. Cserépfalut a szőlők és a pincesor mentén közelítettük meg és boldogan szereztük meg az áhított utolsó pecsétünket. A távot 6óra 41perc alatt teljesítettük.

Az első túra esetében még friss volt az élmény. A második túránál azonban már hagytam a dolgokat ülepedni egy kissé. Majd egy hónap távlatából igyekszem felidézni az eseményeket.

Erre a túrára sógorom segítségével jutottunk el, aki Ábrahámhegyről átvitt bennünket a badacsonytördemici vasútállomásra. A térképen tájékozódva feleségemmel úgy döntöttünk, hogy nem a terepfutó cipőt, hanem az aszfaltosokat húzzuk a lábunkra. A túra nagy része aszfalt úton halad, ami pedig erdei ösvény, az vélelmezhetően sportcipőben is jól járható. Nem hoztunk rossz döntést. Az aszfaltos cipő pontosan elég. A bakancs már-már túlzás lett volna arra a terepre.

Badacsonytördemicről indulva a 71-es számú főutat elhagyva máris feltűnő a Balaton felől elterülő sásos-mocsaras lapály. Mintha csak szülőföldem, a régi Sárrét egy darabja bukkanna elő a Balaton partján. Az első pillanatra táj idegennek ható jelenségre – hiszen az általam ismert északi parti települések meredeken érkeznek a Balatonba – a tapolcai tavas barlangban kaptunk magyarázatot. Itt elmondták, hogy Szigliget települése 1822-ig a Balaton szigete volt, amit gátakkal és különböző véd művekkel végül szárazfölddé tettek. Hát ez a lapály rejtélyének magyarázata.

Szigliget települését három domb öleli körül: az Antal-hegy, Hálás-tető és a szigligeti várnak helyet adó Várhegy. Az OKT jelzése az utóbbira vezet fel, míg az első kettő kimarad a kéktúrából. A térképek szerint azonban a Hálás-tető piros és sárga jelzésen bejárható és feltételezhetően egy két szép kilátással is kecsegtet a Balatonra.

A Szigligeti vár lába alá érkezve jött az első kétségbe esés. Mivel korán reggel érkeztünk a vár még zárva volt. Az értékes pecsétnyomó pedig a falakon belül várt ránk. Az agóniát a korán reggel kezdő takarító néni oldotta fel, aki felvilágosított minket, hogy a várhoz felvezető kaptató alján található templom mellett is van egy pecsétnyomó. Öröm és boldogság. Megvolt az első pecsét.

A Várhegy magaslatát megkerülve a Szent György-hegy irányába indultunk. Az út előbb a 71-es számú főút melletti biciklis úton vezet, majd a 7318-as Tapolca felé tartó országúton. A forgalmas utakat (reggel nem volt az) nevezhetnénk lehangolónak is túrázás szempontjából, de pazar rálátást nyújtottak a környék magaslataira. A Káli-medencével ellentétben itt a terep szinte sík, amit nyilván a környéken futó kisebb patakok (Eger-víz, Tapolca-patak, Viszlói-patak, Lesence) töltöttek fel, ezért még megkapóbbak a tanúhegyek magaslatai.

A 7318-as úton jó másfél kilométer megtétele után az Ávorsai-rét irányába kanyarodunk. Itt is aszfalton, de már a szőlők között haladunk. A meredek kaptatókkal tarkított úton folyamatosan lehet gyönyörködni az egyre jobban belátható alant elterülő mezőkben, rétekben és természetesen magában a Balatonban. Szép présházakból szintén nem volt hiány, ám a legmegkapóbb helyszín a Szűz Mária szent neve kápolna. A barokk stílusú templom melletti padon festményszerű kilátásban gyönyörködhettünk.

A templomtól kezdődően az út előbb zúzott köves, majd egy jó kilométer múlva végre földút. A rész „legmeredekebb” szakasza után érkezünk meg a fő látványosságként beharangozott bazalt orgonákhoz. Akinek van bátorsága, kimerészkedhet a legszélső oszlopok tetejére, de az erősen izzadó tenyér és heves szívdobogás jelezte, hogy tériszonyom a kezelhető érték végéhez érkezett. A látvány nem csak fentről – gyönyörűen be lehet látni a Tapolcai-medencét – hanem lentről is érdekes. Akárcsak egy sűrű erdőben, úgy lehet bujkálni a hatalmas bazalt oszlopok között. Miután kifényképeztük magunkat indultunk tovább.

A Tapolca felől könnyen megközelíthető természeti szépség egyetlen hátulütője a sokasodó cigaretta csikkek és itt-ott felbukkanó szemét látványa mellett az, hogy a turista út alaposan ki van járva. A bazalt törmelékkel borított, poros erdei út nem a legjobb felület a sportcipőnek. Talán ez a pár száz méter igényelt volna valami komolyabb lábbelit, de ezt is túl lehetett élni. A valaha nyilván szebb napokat is megélt Szent György-hegyi turistaház ablakában várt minket a pecsét és a túra jellegtelenebb része. A hegyről ereszkedve újra szőlők vártak bennünket, majd pedig a 7318-as út.

Tapolca felé kocogva annyi érdekesség kínálkozott, hogy az előző túra útvonalának egy részét Gulács, Tóti-hegy, Csobánc a nyugati oldalukról is megszemlélhettük. Tapolcára beérve a Malom-tó, Alsó-tó és a Tapolca-patak okozott kellemes meglepetést. Egy frissítő jegeskávé után pedig begyűjtöttük az utolsó pecsétet az éppen felújítás alatt álló vasútállomás melletti kiskocsmában. A teljes menetidő 3:12 perc volt és 16,2 km. A túra jó harmadát kocogtuk, míg a többi két harmadot kényelmes tempóban sétáltuk. Fényképezéssel, reggelivel együtt bőven szintidőn belül teljesíthető a táv.

Tanulságok:

• Erre a túrára, hacsak az időjárás nem indokolja, teljesen fölösleges bármiféle speciális túracipő/ruházat.
• Ha valaki az országúti futást preferálja a terep helyett, akkor ez valóban neki való útvonal.
• Szőlő érés idején talán még fejedelmibb az út, mert csipegetni való lett volna bőven.

Az első kék túránk útvonala a 6. számú túra volt, amit vissza irányba, Nagyvázsonytól Badacsonytördemicig tart. A családi nyaralásból egy napot kiszakítva Ábrahámhegyről apósom szállított át minket a 28 kilométerre lévő Nagyvázsonyig. A Kinizsi vár tövében szálltunk ki, majd kis keresgélés után megtaláltuk a pecsételő helyet. A pecséttel minden rendben volt és egész használható mennyiségű tinta volt még a doboz párnáján.

A kék jelzés hamar elhagyja a települést és a Szent Mihály kolostor romjaihoz vezet. Kinizsi Pál földi maradványainak helyet adó gótikus romok mellett érdemes elidőzni pár percet. Egy táblán képek és leírás segít elképzelni régi fényében az épületet. Szép tisztásokkal és erdős részekkel megszakított jól futható szekérút után a következő megálló a Szent Ilona kápolna. A kék jelzésről 20 métert letérve jutottunk el a romokhoz. Táld középkori településének kápolnája igazi gyöngyszem. Nem maradt meg belőle sok, de az erdő által benőtt, 1960-ig felfedezetlen templom maradványai valóban szívhez szólóak.

A Viszont völgy a következő megálló. Az itt található Pálos kolostorromért szintén érdemes vállalni a pár perces kitérőt. A Kinizsi forrás vizét felfogó medence és a kolostor falai szintén középkori épületromok. Itt is akárcsak a többi templom rom esetében informatív, nem túl hosszú táblák tájékoztattak bennünket.

A következő pecsételő hely a Csicsói erdészház. Ha valaki időt szeretne nyerni, akkor ez a hely, ahol megteheti. A 7311-es országút elhagyása után egészen a Hamuházi rétig jó minőségű zúzott köves és földút vezet. Ez bátran futható majdnem sík terep. Értékes perceket nyertünk mi is itt. Az erdészháznál esőház és pecsételő hely. A pecsét rendben, de tinta minimális a párnán. A két pecsételő hely között eltelt idő 1:25 perc és a táv pedig 8,5 km volt.

Tovább indulva Balatonhenye felé találjuk az első igazán megkapó kilátást. A Hamuházi réttől kb. 4km-re míg henyétől 2km-re található dombról szép kilátás nyílik a Balatonra és a medencére. A domb jól futható és kellemes lejtéssel értünk be Balatonhenyére.

A kistelepülés kocsmája mögött található a pecsételő hely. A külön tintapárnával felszerelt pont remek lehetőség a pecsételés mellett egy normális kávé elfogyasztására is. A Csicsói erdészház és Balatonhenye kiskocsmája közötti idő 1:14 a táv 6,4.

Indulás tovább. Balatonhenyét a szőlői felől elhagyva érkeztünk a Vaskapu árok kaptatójához kb 2km után. Ezt megmászva a dombtető már jól futható rész, ahol több lefolyástalan tavacska mellett haladunk el. Információs táblák itt is tájékoztatnak az élővilágról és a tavak kialakulásáról. Újabb 2km után érjük az el az Eötvös kilátót. A kilátóhoz vezető út utolsó pár száz métere kissé vadregényes sűrű cserjés, de máskülönben jól járható. Innen beláthatjuk az egész Káli medencét és a még előttünk álló dombokat. 

Szentbékkállát a szőlői felől közelítjük meg jól járható kellemes úton. A településre beérve annak központjában, a helyi kis söröző/fagyizó teraszán egy régi kerekes kúthoz erősítve találtuk meg a pecsétet. Itt is minden rendben volt. Szentbékkálla-t épphogy elhagyva a Velétei palotaromot érintve vezet az út a kőtengerig. A kőtengerben pedig a Teodóra tanösvény tárlói vezetnek végig.

A kőtenger után a Káli medence szekérútjain jutunk el Mindszentkállára. A települést csak érintve a Láz tető, Köves hegy, Kopasz hegy által körülölelt szőlősben vezet az út. Számunkra ez volt az út mélypontja. Az egyre zordabbá váló szekérút, előbb csalánosnak, majd pedig szinte áthatolhatatlan cserjésnek adta át a helyet. A turista jelzések egytől, egyik szürkére lefestve. Ha nem lett volna nálunk GPS, akkor teljesen biztos, hogy eltévedünk. Könnyen lehet, hogy más utat kapott a kéktúra és mi voltunk figyelmetlenek, de a GPS-es turista térkép és a kéktúra pecsételő füzet is ezt az utat javasolta (utóbb kiderült valóban más lett az útvonal, erről a kéktúra hivatalos honlapján lehet tájékozódni). A Láz tető keleti oldalát ez a cserjés nehezítette, míg a nyugati oldal szőlőin sem volt könnyebb átvergődni. A jelzések itt is lefestve a helyi rosszabb indulatú szőlősgazdák pedig táblákkal és rögtönzött útakadályokkal próbálták erejét venni a túrázásnak. Teljesen elcsigázva és dühösen értünk a Csobánc lábához az országútra. A déli melegben másztuk meg a Csobáncot a Tapolcai medence felőli oldalon.

Egy rövid embermagasságú csalánost kivéve a szó szoros értelmében semmi árnyék nem volt a dombon. A melegtől megkukulva nem sok kedvünk volt gyönyörködni a panorámában. A Csobáncról meredeken ereszkedő apró kavicsos ösvény kimondottan csúszós ezért érdemes inkább lassabban haladni rajta. Árnyék ezen az oldalon sincs. Nem is a táv és a szintkülönbség, hanem a meleg viselt meg bennünket. A káptalantóti presszó borsos árai pedig tovább feszítették a húrt. De a pecsét itt is megvolt. A két pecsételő hely közti idő 3:29 perc és a táv 14,3 kilométer.

Káptalantótit elhagyva továbbra is borzasztó melegben haladtunk a Gulács domb felé. Itt sajnos az út első 2 kilométere az aszfaltos országúton vezet. Látnivaló kevés, forróság viszont annál több. Enyhülést a Gulács domb lábainál elterülő Veltner erdőben találtunk. A jól jelzett úton, szép erdőben és a várva várt hűvösben sétálhattunk. Futni természetesen lehetett volna, hiszen a terep egyszerű volt, de erre kedve már nem volt senkinek. Ahogy arra sem, hogy a kék túra nyomvonaláról letérve rövid kaptató után gyönyörködjünk a Gulácsról kínálkozó kilátásban. A kitérőt nem vállalva a Badacsonyra tartogattuk erőinket.

A Veltner erdőből kiérve szépen rendezett szőlősön keresztül vezetett az út a Badacsonyra. Árnyék ugyan itt sem volt, de a késő délutáni nap már jóval elviselhetőbbnek bizonyult.

Rövid erdős emelkedő után értünk el a Kőkapuhoz. A meredek kaptató lábánál lévő táblát érdemes komolyan venni, ami az 520 méterre lévő Kisfaludy kilátóhoz 18 perces menetidőt jósolt. A kőkerítés mellett vezető meredek út, majd a szintén meredek erdős, fagyökeres emelkedő megpróbálja az embert. A végén azonban valóban ott van a kilátó, ahonnan tiszta időben végig lehet követni aznapi utunkat egészen a Kab-hegyig.

Készüljünk fel rá, hogy a kék túra jelzése körbe visz a Badacsony lapos tetején és érinti a Balatonra tekintő kilátó pontokat. Előbb a Páholykő kilátóhelyről, majd pedig a Ranolder kereszt mellől gyönyörködtünk a délutáni Balaton panorámájában.

A Bujdosók lépcsője meredeken ereszkedik Badacsonytördemic felé. A meredeket pedig szó szerint kell érteni. Badacsonytördemicen a vasútállomás épületében kell keresni a pecsétet. A jegykiadás szünetel, de a váróban ott volt a pecsét és bőségesen tintázott párna. Az utolsó pecsétet kisfiunk, Álmos tette a kéktúra füzetbe.

Ezzel véget ért első kék túránk. Az utolsó szakasz 3:19 és 11,6 kilométer volt. Összes idő a Polar szerint: 12:44 óra; táv 49,9 kilométer, teljes emelkedés 1713 m míg süllyedés -1851 m.

Tanulságok a 6. számú túrával kapcsolatban:

1. Akármerről is indulunk útnak dél vagy a kora délután a Káli medencében fog érni bennünket (hacsak nem futjuk végig az utat). Tehát meleg lesz. Ez a szőlőnek jó, de az embernek kevésbé. Érdemes erre készülni.
2. A Badacsony felől indulni talán azért célszerűbb, mert onnan már fokozatosan lejt a terep.
3. Mindszentkálla és Káptalantóti között érdemes tájékozódni a kéktúra útvonaláról. Amin mi mentünk elvileg jó volt (füzet és GPS szerinti), akkor nagyon vadregényesre kell készülni.
4. A falusi kocsmák, ahol a bélyegző van, szemtelenül magas áron kínálják a frissítőket. Őszintén szólva, nehéz elhinnem, hogy a kocsmában iszogató öreg bútordarabok is 350-400 forintért kapnák a sört. Nekem úgy tűnt, hogy van egy helyi tarifa és vele párhuzamosan egy turista ár. Természetesen ez egy roppant szubjektív észrevétel. Ezzel együtt lehet, hogy nem így van, de bennem mégis kétségek támadtak.