Az első relatíve hosszabb teljesítménytúránkra (38 km) csodálatos októberi időben került sor. Már jó előre lehetett látni, hogy ragyogó idő lesz. Lelkesen és tettre készen vágtunk neki a túrának. Szállásunk egy hajdúbagosi jó ismerősünk bogácsi vendégházában volt – ezúton is nagyon köszönjük nekik a lehetőséget – így az elsők között rajtolhattunk el.

A cserépfaluról induló túra egy domboldalon át vezetett át Cserépváraljára, ahonnan a Mangó-tetőt megkerülve érkeztünk meg az első ellenőrző ponthoz. A pont a híres kaptárkövek egyikének lábánál fekszik. A kő mellett a meredek csapáson felkapaszkodva szép panoráma nyílott a Bükk déli lábának alföldi kifutására.

Utunkat a Lator-patak völgyében folytattuk tovább, amely két kisebb tisztáson át vezetett bennünket. Itt különösen nagy volt a stressz, hogy a lucskos fűben a cipők ne ázzanak el, megpecsételve ezzel a túra további részét. Az út kellemes lejtésű és emelkedésű szép őszi erdőben vezetett.

Az első igazán érdekes látvány a Hideg-kút laposa volt, ami egy máig használt legelő. Az erődből kiérve a lankás, facsoportokkal tarkított nagyobb tisztás szemet gyönyörködtető volt. Az idő viszont egyre csípősebb lett. A patakvölgy egyébként sem volt valami meleg, de a fagyzugos mélyedésekkel teli réten hamar átfáztunk.

Pulóver felvétele és egy kis eltévedés után végre a nap is teljes erővel kisütött és a reggeli ragyogó napsütésben túrázhattunk tovább. A Perpác-rétet hibátlan napsütés ragyogta be és a fényképek mindenféle szűrő nélkül szemet gyönyörködtetőek lettek.

A Hór-patak völgyét követve jutottunk el a 3. ellenőrző ponthoz, ami a Less Nándor emlékkő volt. Ez utóbbit sajnos nem néztük meg (csak most a térképet böngészve látom, hogy ott volt), de egy hagymás zsíros kenyeret majszolva bámultuk az Ódor-vár meredek oldalát, ami arra várt, hogy megmásszuk.

Az Ódor-várat először egy dózer úton megkerültük, majd a Kis-rétnél kezdődő kaptatón megmásztuk. A meglehetősen meredek emelkedő leküzdése után az Ódor-várhoz már könnyebb erdészeti út vezetett. A 4. pecsét beszerzése után hátra arc és lassan tovább emelkedtünk a Tábor-hegy mellett. Itt a csúcs közelében erdőirtáshoz értünk, ahonnan szépen be lehetett látni a Bükk észak-keleti lankáit.

A Tábor-hegyet elhagyva a túra legszebb, de furcsa mód legegyhangúbb részéhez érkeztünk. A Várkúti turistaházhoz vezető 8 kilométeres gerinc úton az úgynevezett Török-úton haladtunk. Itt jobbról végig láthatóvá vált a Bükk tőlünk északabbra fekvő magasabb vonulata a helyt-helyt kibukkanó sziklás részekkel, balról pedig az őszi szórt fényben pompázó lombos erdő. Az út kellemes, lankás, sok futási vagy éppen pihenési lehetőséget kínál.

A szembe sütő nap fényében értünk a Kövesdi-kilátóhelyhez, ahol hunyorogva vetettünk egy pillantást a déli oldal erdeire. A Várkúti turistaházat elérve a Kónya-patak medrében ereszkedtünk alá Noszvaj irányába. Az Attila-kút kis tavának láttán magabiztosak lettünk, mert leesett, hogy három éve felbicikliztünk Noszvajból kisfiammal a forráshoz. Összeszedve erőnket elértük Noszvajt, majd jellegtelen cserjésen átkelve elértünk a GSM toronynál lévő ellenőrző ponthoz.

Innen leereszkedve a fényviszonyok tökéletesek lettek és az idő is annyira felmelegedett, hogy kényelmesen érezhettük volna magunkat. Volna. A lábunk fájt és az erő is a végét járta. Cserébe kárpótolt a látvány. Számomra a legszebb része volt a túrának, amikor Bükkzsérc felé ereszkedtünk. Itt az őszi földmunkákat éppen befejező traktorok, a szántóföld, a távolban feltűnő bükkzsérci református templom és az őszi erdők látványa egymásba simult. A természetes és a megművelt környezet egyaránt a legszebb arcát mutatta.

Bükkzsércen keresztül vezető út után a Nyomó-hegy magaslata maradt hátra, ami után már biztosan Cserépfalu következett. A Nyomó-hegy legendája azonban szelíd mesévé vált. Az esős időben bizonyára járhatatlan emelkedő, szárazon csupán egy kicsit csúszós volt a portól, de semmi több. Cserépfalut a szőlők és a pincesor mentén közelítettük meg és boldogan szereztük meg az áhított utolsó pecsétünket. A távot 6óra 41perc alatt teljesítettük.